A televíziós erőszak és a gyerekek

A nézettség utáni hajszában kereskedelmi televízióink egyre korábbi időpontokra csempészik az erőszakot leplezetlen, olykor sokkoló formában bemutató képeket. Nehéz elképzelni, hogy a kedves illetékesek nincsenek tudatában annak, hogy a képernyős erőszak - legyen az akár híradó vagy rajzfilm - bizonyíthatóan nagy hatással van a kisgyerekek és tinédzserek gondolkodására. Ha tudják, mélységesen szégyelljék magukat, ha nem, azonnal olvassák el ezt a kis írást a tényekről. És azután szégyelljék magukat.

Három az alapigazság
A televíziózás bölcsőjében, az Egyesült Államokban már a kezdetektől fogva aggodalmak kísérték az új médium gyermekekre gyakorolt hatását. Féltették a gyerekek idejét, szemeit, iskolai teljesítményét, fenntartások voltak a nőkről és a kisebbségekről közvetített világ körül, de a legproblematikusabbnak s legvitatottabbnak mind közül az erőszak bizonyult. Az ötvenes évektől kezdve a legmagasabb szintű (értsd: kongresszusi) figyelem irányul rá. A témában több ezer tanulmány látott napvilágot, s ha tudásunk folyamatosan változott is a kérdésről, néhány alapigazság, ha úgy tetszik tény, már kirajzolódott. Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy a gyerekre három jelentős hatással van a képernyős erőszak látványa.

• Agresszívabban viselkedhetnek a környezetük felé
• Kevésbé érzékenyek mások szenvedései vagy fájdalmaira
• Félelmetesebbnek érzik az őket körülvevő világot

Az agresszivitásról
A kutatók szerint direkt hatás mutatható ki a nagymennyiségű erőszak televíziós nézése és maga az erőszak között. Az ilyen gyerekek (és felnőttek!) agresszívabbakká válhatnak és/vagy előnyben részesíthetik az agresszivitást, mint a konfliktusmegoldás lehetséges eszközét. Talán a leghíresebb kísérlet az 1972-ben végzett úgynevezett Stein & Friedrich kísérlet. A Pennsylvania Egyetemen száz iskolás kor előtti gyermeket osztottak kisebb csoportokba, s velük egy hónapig különböző műsorokat nézettek. Az a csoport, amely agresszív rajzfilmeket nézett (Batman, Superman) egy idő után fizikailag aktívabbnak bizonyult az osztályban és a játszótéren, tagjai többek veszekedtek, verekedtek egymással, több játékot tettek tönkre és téptek ki egymás kezéből. Legalább ennyire figyelemreméltó, hogy azok a gyerekek, akik pozitív üzenetű műsorokat néztek, figyelmesebbé, együttműködőbbé váltak, hajlamosabbak voltak megosztani játékaikat a többiekkel.

A televíziós erőszak rövid távú hatása mellett kutatták a tartós hatásokat is. Leonard Eron 1963-ban kezdte kísérletét, amelyet több évtizeden keresztül folytatott. A kiválasztott gyerekeket először 8 éves korukban vette górcső alá, s talált kapcsolatot az agresszió és az általuk nézett televízió műsorok között. Egy évtized múlva ismét megvizsgálta a kiválasztottakat, s ismét ilyen összefüggéseket talált, de ennél fontosabb, hogy a 8 éves korban nézett erőszak nagyobb hatással volt a 10 évvel későbbi viselkedésre, mint a 18 éves korban nézett. Aztán 30 éves korukban még egyszer elővette a csoportot, s ismét kapcsolatokat látott a korai gyerekkorban látott televíziós erőszak és a későbbi letartóztatások, erőszakos cselekedetek, gyilkosságok között. Ez utóbbi kísérlet nem mentes ellentmondásoktól, de elég bizonyítékot szolgáltat az erőszakos televíziós műsorok későbbi agressziót kiváltó hatásáról.

Agresszivitással szembeni érzéketlenség
A nagy mennyiségű televíziós erőszakot néző gyerekek hajlamosak, hogy kevésbé legyenek érzékenyek az őket körülvevő világgal szemben, kevésbé érzékenyek a fájdalomra és szenvedésre, s jobban tolerálják a társadalom egyre emelkedő agresszivitási szintjét.Egy 1980-as években publikált amerikai felmérés szerint az ilyen gyerekeket csak kevésbé izgatja fel a valóságos erőszak, s nagyobb a valószínűsége annak is, hogy kevésbé látják rossznak azt. Számos kísérlet számol be arról, hogy a képernyős erőszakhoz szokott gyerekek egyáltalán nem, vagy csak késéssel mennek mások segítségére, s kevésbé avatkoznak be, ha más gyereket látnak verekedni.

Félelmetesebb világban élnek
Amíg az erőszakos tévéműsorok fentebb említett két negatív hatása jórészt kiszámítható volt, a harmadik aspektus, ha nem is meglepő, de mindenképpen érdekes. Egy George Gerbner nevű amerikai azt kutatta, milyen kapcsolat létezik a televíziós erőszak és az ezeket nézők világról alkotott képe között. Olyan kérdéseket tettek fel embereknek, hogy szerintük mennyi a valószínűsége, hogy bűncselekmény áldozatai lesznek, végig mernek-e menni egy sötét utcán, szereltetek-e mostanában fel új zárat az ajtóra stb. Azt találták, hogy a televízió előtt jelentős időt eltöltő nézők sokkalta nagyobb számban félnek a világtól, sokkal jobban hajlamosak a kockázatok túlbecsülésére, mint a televíziót alig vagy csak keveset nézők. Ami még érdekesebbé teszi a tanulmányt, az az, hogy ez az általános félelemérzet a tévén kívül független mindentől, iskolázottságtól, jövedelmi szinttől, nemtől. A televízió hatalmát mi sem mutatja jobban.

A szülők felelőssége
Mivel a szabályozásért felelős politikusok és a kereskedelmi televíziók illetékesei homokba dugják a fejüket a probléma elől, a szülő felelőssége kétszeres ez ügyben. A tanulmányok egyébként nemcsak a televíziós erőszak gyerekekre gyakorolt negatív hatását emelik ki, hanem azt is, hogy a szülők kezében meglehetősen nagy hatalom van, hogy mérsékeljék a káros befolyást. Ennek több módszere is lehet:

• A legegyszerűbb az, hogyha kevesebb tévét engednek nézetni a gyerekkel, ezzel valószínűleg automatikusan csökken a képernyőn látott erőszak mennyisége.
• Jó megnézni legalább egy adást abból a műsorból, amit a gyerek néz. Így nemcsak leellenőrizhetjük, mit néz, hanem később el is tudunk beszélgetni a műsorról.
• Ha együtt látunk egy erőszakos jelenetet, beszélgessünk el róla, normális reakció-e az erőszak az adott helyzetben, milyen más megoldások lennének stb.
• Drasztikus, de hatásos: Tiltsuk meg a gyereknek, hogy erőszakot ábrázoló műsorokat!